Csak az élő magasztalhat téged, akárcsak én most” – Az imádság, mint nyelvi kultúra 1. Végezetül jön a költő Az Ószövetség jól ismeri a költői nyelv dinamizmusát, drámaiságát. Ami elengedhetetlenül fontos, ami elemi, ami a Kapcsolat, a Szövetség lényegéhez tartozik, azt a bibliai szerzők a poézis nyelvén tudják leginkább kifejezni. Amikor egy prófétának sürgős és életbevágó üzenetet kell közvetítenie, amikor egy talajt vesztett közösség a létezés leghúsbavágóbb kérdéseihez érkezik el, amikor egy ember attól fél, hogy nem látja többé Istent az élők földjén: ezek a gondolatok költőkké teszik azokat, akik kimondják, leírják őket. Amikor egy szöveg olvasása kapcsán hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy az egymáshoz kapcsolódó szavak sorának sajátos, fenntartott ritmusa van, megérkeztünk a költészet világába. 1 A költői szövegekben az egyik félsortól a másikig, az egyik gondolattól a másikig haladva dinamikus mozgást érzékelhetünk. Ezt a mozgást, lüktetést jelenítik meg – a nyelv erővel telített „előadásában” – a prófétai üzenetek, de az Ószövetség imádságai is. Az egyes imádságszövegek megfogalmazása, a műfaj, a stílus karakterjegyei és a teológiai mondanivaló nyelvi kifejezőeszközei a bibliai Izrael nyelvi kultúrájának egy sajátos összképét tárják elénk. Ez a kép nem egy tőlünk távoli, vagy számunkra idegen világról készült „pillanatfelvétel”: minden, ami itt a szemünk elé kerül, az az egzisztenciális és közösségi tapasztalatok számunkra is ismerős világa. Az Ószövetségben, a Zsoltárok gyűjteményén túl, a narratívák között megbújva is találhatunk jó néhány imádság-szöveget. Itt legyen elegendő csak néhány példát említeni: Anna éneke (1Sám 2); Salamon templomszentelési imája (1Kir 8); vagy Ezsdrás bűnbánati imája (Ezsd 9). Ezek az imádságok az esetek többségében a történetek aktuális szereplőinek lelkiségébe engednek betekintést. Gyakran a tekintélyüket emelik ki azzal, hogy megmutatják: az illető Isten színe előtt él, és hitével példát ad mások számára. Az imádkozók tehát, mint referencia- személyek, nyomatékosítják az adott elbeszélés (vagy elbeszélés-ciklus) üzenetét, fontos teológiai gondolatait. Ugyanakkor azonban, mindezeken túl feltárnak előttünk egy „alternatív” világot is: az igazság által megérintett emberek tanúságtételét, amelyben az „élők magasztalják Istent” (l. Ézs 38,19). W. Brueggemann „Finally Comes the Poet” c. könyvében2 arról ír, hogy „prózává laposított” világunkban az igazság triviálissá vált, és erősen redukálódott. A költőinek – amely az új lehetőségek felé indulás és a transzformáció esélyét hordozza - nagyon kevés teret engedünk. Ez igaz egyházi valóságunkra is, igaz az igehirdetéseinkre: a redukált beszéd redukált élethez vezet. A vasárnapi prédikáció talán az utolsó hely prózai világunkban, ahol az imaginatív, Lélekkel telített beszéd megadhatja az embereknek a lehetőséget, hogy a hit új valóságába lépjenek be, és örömteli engedelmességben élhessenek Istennel – vallja Brueggemann. Mi, keresztények viszonylag közel élünk a bibliai szövegekhez. Késznek, ismertnek vesszük üzenetüket, nem kérdőjelezzük meg igazságtartalmukat, ezért könnyen kitérünk a szövegek azon igénye elől, hogy megérintsenek, megrázzanak, megváltoztassanak bennünket. Hajlamosak vagyunk a szövegek „terében” úgy sétálgatni, hogy csupán megfigyelők 1 l. a témához: Alter, Robert: A Biblia versművészete. Exit, Kolozsvár, 2013. 5kk 2 Brueggemann, Walter: Finally Comes the Poet. Daring Speech for Proclamation. Fortress Press, Minneapolis, 1989. 3kk 1 maradunk. Ezt a kényelmes pozíciónkat sokáig megőrizhetjük, de a költői, a prófétai egyszer csak megszólal, megszólít, és végül megadásra kényszerít minket. 3 Ez a poétikus „attak” a párbeszédre hívás igényével lép az olvasó, hallgató elé. Az Ószövetség imaszövegei is egyértelműen jelzik számunkra, hogy soha nem egyoldalú monológról van szó Izrael vagy az egyes ember fohászában, hanem az ima a buberi értelemben vett „Én és Te” dialogikus szóeseménye. 4 Ezt a párbeszédet közelről hallgatva az lehet az érzésünk, hogy itt, most minden mozgásban van, minden nyitott. Az imádkozó, konkrét élethelyzetéből vagy éppen „saját narratívájából” kiált fölfelé; ugyanakkor Isten is teljesen „bevonódik” ebbe a történésbe – ahogyan azt a folyamat-teológia képviselői megfogalmazzák: ő maga is Történik. 5 Ebben a tanulmányban Ezékiás király imádsága (Ézs 38,9-20) felé fordulva szeretném megvizsgálni annak a kölcsönösen egymásra hangolódó kommunikációnak a költői kifejeződését, amely az imádságok sajátossága. Az Ószövetségben fellelhető fohászok talán legszélesebb körét azok az imák alkotják, amelyekben a testi-lelki ínség kilátástalan helyzetéből végül megmenekül az imádkozó. Ez a motívum: a betegségből gyógyulás drámai tapasztalata jut kifejezésre Ezékiás háladalában is. 2. Egy visszatérő mintázat Az előbb már említett Walter Brueggemann, amerikai protestáns ószövetségtudós egy másik könyvében a zsoltárok tartalmát, teológiai üzenetét vizsgálva három csoportot különített el egymástól: 1. A meggyőződés zsoltárai, amelyek a hagyomány (rend) megerősítését szolgálják. 2. Az elbizonytalanodás zsoltárai, amelyek krízistapasztalatok, a „rendetlenség”, zavar megélésének idején a hagyomány megkérdőjelezéséhez jutnak el. 3. Az új meggyőződés zsoltárai, amelyek az új orientációt, egy új élet távlatát mutatják meg a szabadulás tapasztalata révén, a gyógyulás folyamatán keresztül.6 Az alábbi táblázat a három csoport legfontosabb karakterjegyeit sorolja föl: Meggyőződés Elbizonytalanodás Új meggyőződés megszokás, öröm, boldogság, fájdalom, egyedüllét, váratlan fordulatok, jólét, szenvedés, halál, káosz, düh, elárasztanak Isten új Isten következetessége, önsajnálat, ajándékai, a Teremtő és a teremtés keserűség, gyűlölet, panasz, ámulat, meglepetés, megbízhatósága, teremtés, siralom, számonkérés, szabadítás, evangélium, törvény, túlzások, világosság, begyakorolt vallás, hitvallás, durvaság Isten közbelépése, hálaadás új ének, hála, himnusz 3 Brueggemann idézi Walt Whitman: Leaves of Grass c. versét: „After the seas are all cross’d (as they seem already cross’d,) / After the great captains and engineers have accomplish’d their work, / After the noble inventors, after the scientists, the chemist, the geologist, ethnologist, / Finally shall come the poet worthy of that name, / The true son of God shall come singing his songs.” 4 Buber, Martin: Én és Te. Európa, Budapest, 1991 5 A folyamat-teológiával kapcsolatban l. Epperly, Bruce G.: Process Theology. A Guide for the Perplexed. T & T Clark International, New York, 2011; Cobb, John, B. Jr; Griffin, David, R.: Process Theology. An Introductory Exposition. Westminster Press, 1976 6 Brueggemann, Walter: Hit a zsoltárok könyvében, Kálvin, Budapest, 2008 2 Brueggemann arról is ír, hogy ez a dinamika: a meggyőződés – elbizonytalanodás – új meggyőződés sémája végig vezet az Ószövetségen: a „Nagy Történetek” struktúráját is lényegében ez a három lépcsőfok adja. Az az út, amely az egyiptomi és a babiloni fogság tapasztalatához elvezet, majd a „nagy szomorúság” átélése után a szabadulás élményét is megadja, valójában ezzel a három kulcsszóval írható le. Egyébként számos más szöveg is mutatja ezt a folyamatot: az ősszülők történetéből szépen kibomlik ez a hármas mintázat, főleg a Jákób és József személyéhez kötődő elbeszélés- ciklusokban. Az egzisztenciális síkon végbemenő drámai folyamatot talán így tudjuk röviden felvázolni: Az ember biztonságérzete egyszer csak megrendül, elveszíti a kapaszkodókat; a szenvedés, elhagyatottság, a „halál előtt halál” tapasztalatait éli át. Aztán a mélységből kiáltó szó megtelik újra reménységgel. Egy titokzatos határponton lendül át az ember, ahol a rezignáció átvált bizakodássá, elkezd növekedni benne az Élet, kezdetét veszi a „hétköznapi feltámadás”. Elérünk a mélypontra, majd onnan elindulunk fölfelé: ezt a dinamikus stuktúrát hozza például a Bírák könyvének teológiai koncepciója vagy az Eszter-elbeszélés is; itt a személyes és a közösségi sík egymásba fonódik. Ha kitekintünk az Újszövetség felé, a minta legszembetűnőbb megnyilatkozása maga a Krisztus-esemény (l. pl. Fil 2 „Krisztus- himnuszát”). Mindenesetre, az a tény, hogy a bibliai „Nagy Történetek” mellett megannyi imádság is az alászállás-fölemelkedés „V” betűjét rajzolja ki, arra utal, hogy ez a Szentírás jelentős nyelvi-teológiai mintázata. Ezek után persze nem meglepő, hogy Ézsaiás könyvének struktúrájában is felfedezhetjük a „V”-mintát. Erről e tanulmány keretén belül most nincs lehetőség részletesen szólni, így csak a legfontosabb előfordulásait említem meg. A séma szépen kirajzolódik a könyv keretében (1. és 65-66. fejezet), mint szerkesztői rendezőelv, amely a betegség diagnózisától a gyógyulás felé vezet.7 A prófétai művet olvasva tehát az ítélettől az irgalom felé haladunk. A könyvön belül az Ezékiás-elbeszélés (Ézs 36-39) is ezt a „V-sémát” hozza. Ez a néhány fejezet a cezúra a könyv két nagy egysége között: valójában megtöri „Ézsaiás” szavait, éppen 1-35 és 40-66 között. Úgy tűnik, mintha Ezékiás gyógyulásának leírása (és ezzel párhuzamosan Jeruzsálem ostroma és megszabadulása) „kód” lenne a szerkesztés számára második Ézsaiás hagyományának bevezetéséül. Az anonim próféta igehirdetésében, amelyben a fogságból való szabadulást hirdeti meg, szintén tetten érhető a mintázat: a közösség, de az egyén szintjén is.8 Az Ószövetség, így tehát Ézsaiás könyve is együtt láttatja velünk a törést és a gyógyulást – a mélység és a magasság egymásba integrálódó, egymástól nem elkülönülő tapasztalatait. Nézzük meg most közelebbről, hogy miként jelenik ez meg Ezékiás zsoltárában. 7 A könyv nyitánya, az első fejezet prófétai helyzetjelentés az „alapállapotról”, a diagnózis felállítása. „ Egészen beteg már a fej; egészen gyenge már a szív. Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyították.” (1,6) A prófétai szó az egeket és a földet szólítja meg. Ezután fordul Ézsaiás a vétkes nemzet: Izrael felé, amely elhagyta Istenét, és ezért lett beteg. Sion leányáról pedig ezt olvassuk a 8. versben: „ Olyan lett, mint egy elhagyott kunyhó a szőlőben, mint egy csőszház az uborkaföldön, mint egy ostromlott város.” A könyv legvégén, a 65-66. fejezetben ez a pusztulási folyamat, entrópia megáll. JHVH új eget és új földet teremt, megvalósul végre a teremtés valódi célja: az Ünnep (a szombat) – Isten és ember találkozása. (65,17) Jeruzsálem vígságáról olvasunk, Isten népének öröméről. Az ember élete oly hosszú lesz, mint a fáké (65,22). Jeruzsálem, mint egy egészséges édesanya (66,7-11) táplálja, neveli gyermekeit. A könyv kerete ilyen módon a gyógyulás folyamatának ívét rajzolja elénk. 8 Az újrakezdés meghirdetése megjelenik a személyes élettörténet síkján is. Ézs 53-ban, a szenvedő szolga éneke a bűnbakként halálra szánt Isten emberének rehabilitációját hirdeti meg. Néhány fejezettel később pedig ezt olvassuk: „ Az Úr elküldött, hogy… bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak…” (61,1) 3 3. Ezékiás hálaimája: az új meggyőződés éneke Ezékiás hálaénekében (Ézs 38,9-20) – sok más zsoltárhoz hasonlóan – a betegség-gyógyulás mintázatában fedezhető fel a Brueggemann által bemutatott három lépcső. Szoros párhuzamot fedezhetünk föl a 30. zsoltárral, amely szintén az „új meggyőződés” imádságainak körébe tartozik. A trauma élménye és a mélységben átélt istentapasztalat arra indítja az imádkozót, hogy kifejezésre juttassa: „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás. (…) Gyászomat örömre fordítottad, leoldottad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél.” (Zsolt 30,6b.12) Ezékiás imájában is találunk egy fordulópontot, amikor a rezignáció átvált bizakodásba, és a múlt traumatikus eseményeinek felidézése után a jelenben kibomló új életért szólal meg a köszönet szava a zsoltáros ajkán. Ezékiás király betegségének és felépülésének eredeti hagyományát 2Kir 18-20-ban találjuk. Az Ézsaiás könyvébe felvett tradíció egyébként jócskán módosult. Egyrészt a 2Kir 18-20 szövege bővült az Ezékiás-zsoltárral (Ézs 38,9-20), amely – Jónás imájához hasonlóan – minden bizonnyal idegen kéz alkotása;9 amit az is alátámaszt, hogy a zsoltár már feltételezi a király gyógyulását, hiszen visszatekintve, múlt időben utal a betegségre. Másrészt a fejezetet alkotó kisebb szövegegységeket is másképp helyezték el, mint a Királyok második könyvében.10 Az anyagok eltérő elrendezése itt, Ézsaiásnál olyan érzést kelt bennünk, mintha a királynak nem lenne elég az előzetesen hallott ígéret: a zsoltár-ima után még gyógykezelésre is szüksége van, valamint egy másik, megerősítő jelre az árnyék-visszatérítés csodája mellett. Ezékiás személyét a szentíró példamutató, kegyes uralkodóként festi le Ézs 36-39-ben. Ezékiás könyörgött JHVH-hoz, hogy szabadítsa meg népét és Jeruzsálemet az ellenségtől, és Isten meg is hallgatta könyörgését (Ézs 37). Példája tehát abban erősíti meg az embereket, hogy az igaz ember imádsága nem hull a semmibe. Itt, a 38. fejezetben is ezt láthatjuk, imájában azonban a király most személyes sorsát viszi Isten elé. Ez a hálaének a prózai előzményekből (Ézs 38,1-8) nő ki, ugyanakkor karakterében és tartalmában is eltéréseket mutat az elbeszéléshez képest. Amint arra már a tanulmány elején utaltam, a költői nyelv jobb lehetőséget biztosít az Ószövetségben a mélyebb teológiai tartalmak megfogalmazására. Ebben az imádságban például megjelenik a bűnbocsánat motívuma, amelynek a próza-részben nem volt helye. A zsoltáros egészen másként küzd meg a betegségével, mint a „történeti” Ezékiás az elbeszélés szerint. Ő a feddhetetlenségére emlékezteti JHVH-t, belé vetett hitére és iránta tanúsított hűségére hivatkozik (2Kir 18,5). Ezzel szemben a zsoltár „anonim” imádkozója a próza szövegébe beékelt fohászában csak 9 l. a mérvadó kommentárok közül pl. Wildenberger, Hans: Jesaja. Kapitel 28-39. BKAT X/3. Neukirchener, Neukirchen- Vluyn, 1982. 1457kk; Young, Edward J.: The Book of Isaiah. A Commentary. Volume 2, Chapters 19-39. Eerdmans, Michigan, 1969 (2001). 515-531; Oswalt, John N.: The Book of Isaiah. Chapters 1-39. (The New International Commentary on the Old Testament), Eerdmans, Michigan, 1986. 671-700; Sweeney, Marvin A.: Isaiah 1-39 with an Introduction to Prophetic Literature. (The Forms of the Old Testament Literature, Vol. 16), Eerdmans, Michigan, 1996. 490-510. 10 Az eltérések a következők: - 2Kir szövegében egy beszúrást találunk 20,4-ben: Ézsaiás még a város közepére sem ért… JHVH már meghallgatta a király imádságát. - Ézsaiás elmegy a palotába a betegen fekvő királyhoz, hogy a gyógyulása örömhírét tolmácsolja. A 2Kir hagy még azt is hozzáteszi a 15 éves élethosszabbítás ígérete mellé, hogy Ezékiás 3 nap múlva már fölmehet az Úr házába (2Kir 20,5) Ez a motívum az Ézsaiás-hagyományban csak a végén, a 20. v.-ben, ott is csak kérdésként jelenik meg – nincs is szó három napról. - A préselt fügés gyógykezelés a 2Kir-ban integráns része a történetnek, az Ézsaiás- hagyományban a szövegegység végén szerepel, a 21. v.-ben, mintegy kiegészítésként. - A jelkérés 2Kir –ban Ezékiás erre irányuló kérdésével kapcsolódik össze, Ézsaiásnál a prófétai üzenet része, amely a 15 évvel megtoldott életet, az asszír király kezéből való kiszabadulást említi, ezután következik a jeladásra vonatkozó gondolatmenet Ézs 38,7-8-ban. - Az Ézsaiás-hagyomány szerkesztője ezzel a nyitott kérdéssel zárja a fejezetet: Mi lesz a jele, hogy föl tudok menni az Úr házába? A 21-22. v. inkább a 6. vers után illeszkedne. l. Wildenberger, Hans: Jesaja. Kapitel 28-39. BKAT X/3. Neukirchener, Neukirchen-Vluyn, 1982. 1457kk 4 ámul azon, hogy Isten a „háta mögé dobta minden vétkét” (38,17b); megmenekülését és gyógyulását kegyelemként fogja föl. Talán ennyi elég is most, hogy a költői szöveg különös „többletéről” képet alkossunk. Ezékiás zsoltára egy különleges költemény, úgy is fogalmazhatnám: költői szóesemény. Ezt mutatja a felépítése, azok a sajátosan eredeti képek, amelyeket a szerző használ, valamint a teológiai kijelentések mélysége. Sally McFague „Metaforikus teológia” c. könyvében így ír: „A poétikus szöveget feszültséggel telített metaforák alkotják. Nem határozzák meg elfogadott lingvisztikai konvenciók, hanem a realitás egy új, alternatív leírását kínálja.” 11 Az Ószövetség jelentős poétikus szövegei konkrét képeiken keresztül valójában univerzális üzeneteket fogalmaznak meg, amelyek nyitottak a különböző értelmezések felé. Ugyanakkor azonban nem engednek abból az igényükből, hogy a valóságot konvencióktól mentesen láttassák: az élet húsbavágó, nagy témáival való őszinte foglalkozás követeli meg ezt tőlük. Ezékiás imádságának költői képei a valóság emberi megtapasztalásának lenyomatai. A bibliai idők emberei őszintén és nyitottan közelítenek az élet és a halál nagy titkához, és a már megfejtett, megértett hétköznapi történésekhez. Így figyel az ismeretlen imádkozó is a létezés kérdéseire, amint azok személyes tapasztalatai nyomán megfogalmazódnak. 4. A halál és élet költői képei A hálaének nem a hálával indul, hanem a szükséghelyzet, a baj leírásával, önreflexió formájában (38,10). Az élet delén ott leselkedik az emberre a halál. Az imádkozó szituációjának kilátástalansága kerül elénk, bár az olvasó már tudja, hogy a zsoltáros végül is megszabadult, meggyógyult. Persze nem a halállal önmagában van baja a bibliai kor emberének, hanem az idő előtti halállal. Az élettel betelve halálra készülők pozitívan viszonyulnak az elmúlás tényéhez, ez teremtettségük tudatának része. A korai halál ugyanakkor az élet rendjének törékenységére mutat rá: valami kibicsaklott, megtört, elromlott.12 A zsoltár költői képek, metaforák sorát tárja elénk. Kapukat látunk magunk előtt az imádság elején. A kapuk azért vannak, hogy bezárhassák azokat; a Seol, a holtak világa olyan börtön, ahonnan már nincs visszaút. Az élők földje és a Seol totális ellentétekként kerülnek elénk. Az élők földjén az Élő Isten közelségét tapasztalhatja az ember: sőt láthatja is őt! (Furcsa: az Ószövetség történeti hagyományai mintha ennek szöges ellentétét hangoztatnák lépten- nyomon: a halandó ember halál fia, ha Istent meglátná!) JHVH a teremtettség Ura, a halál hona azonban a káosz világa, ahol Isten nem érvényesítheti jelenlétét. Úgy tűnik, itt még nem állt föl az uralma. A halál földjén lakók vele minden kapcsolatot nélkülöznek: megszűnik minden kommunikáció, kommunió, így az istendicséret is. Mondanunk sem kell, érdekes teológiai koncepció! Hogyan is értsük ezt? A halál kívül van JHVH-n? Egyáltalán lehet-e valami kívül az Isten világán? Az imádság gondolatai azonban tovább növelik a teológiai feszültséget. Megfogalmazódik a kérdés: milyen érdeke fűződik JHVH-nak ahhoz, hogy az embereket idő előtt a Seolba küldje? Az imádkozó fizikailag ugyan még nem halott, de gyakorlatilag már igen. Betegsége révén ki van zárva az élők világából. A 12. versben újabb képek következnek, amelyek megdöbbentő erővel ábrázolják a halál révén álló ember belső érzéseit. Az első metafora így beszél erről: a nomád pásztornak tovább kell állnia a nyájával. Lebontják a pásztor sátrát, 13 így a sátorlapokat összetekerik, hogy az állatok hátára tehessék. A sátorcövekeket is ki kell húzni a 11 McFague, Sally: Metaphorical Theology. Models of God in Religious Language. Fortress Press, Philadelphia, 1982. 59-60 12 l. Wolff, Hans W.: Az Ószövetség antropológiája. Harmat, Budapest, 2001. 127-155 13 A héberben a ‫„ דור‬dor” szó szerepel itt, amely elsősorban nemzedéket jelent, de a „lakozás helye”, ill. a „sátor” értelmet is belefoglalják a kifejezés jelentésmezőjébe. 5 helyükről. Ez a mozdulatsor az ideiglenesség élményét, az úton lét szüntelen változással járó tapasztalatait beszéli el. Elindulunk, megérkezünk, és rövid időre sátort verünk valahol, majd végül szedelőzködni kell… A másik metafora a szövőszék képét tárja elénk: Amikor elkészül a szőttes, a takács levágja azt a felvető szálairól (szó szerint: a láncról), majd összetekeri a vásznat. Az imádkozó talán így gondolkodhat magában: „Az életemet végigszőtték, elkészült már. A szálak, amelyek még a létben tartanak, sorra elszakadnak. Minden szakadás egyre távolít az élőktől, az életemtől.” Érdekes egy pillanatra megállnunk itt, és egy oldalpillantást vetni a görög – római mitológia moiráira, párkáira: a sors istenségeire. Az Ószövetségben egyedül JHVH az, aki az élet és halál ura. Az ember ugyan kiszolgáltatottja az akaratának, de ő megkönyörülhet, neki van erre lehetősége. A sorsistenségek viszont nem ismerik a könyörületet. Ami a sors szövetébe belekerült, azon már nem lehet változtatni. A két metafora két kultúrát, két életformát tár elénk, ahol a bibliai emberek otthonosan mozogtak. Az egyik a vidéki, félnomád pásztorélet, a másik a kézművesek, kézműiparosok világa, akik városok, nagyobb települések közelében keresték a megélhetésüket. A zsoltáros imádságában izgalmasan rendelődik egymás mellé ez a két foglalkozás; közös nevezőt úgy kapnak, hogy itt az élettől elbúcsúzó ember érzéseinek metaforáivá válnak. „Reggeltől estig végez velem.”: így fakad ki kétségbeesésében az imádkozó. Nyomatékosításképpen, kétszer szerepel ez a megállapítás a két egymás követő versben (12- 13.) Az elmúlás folyamata hamar végbemegy, akár egy fél nap alatt is; bár a reggel és este szimbolikus értelmét is szem előtt kell tartanunk. A sötétség a halál birodalma, ekkor érzi magát a leginkább elhagyatottnak a beteg ember. Mitológiai háttere is van ennek a tapasztalatnak: a sötétségben előlopakodnak a démonok, az ártó szellemek. A nappal viszont a reménységről szól, ezért várják az imádkozók reggel Isten segítségét. (l. 13a) Ebben az esetben azonban nem sok remélnivaló maradt.14 A teljes megsemmisülés gondolatát egy nagyon erős képben hozza elénk a szöveg: egy oroszlánt látunk magunk előtt, amint széttépi áldozatát. A széttört csont a teljes egzisztenciális pusztulás képe.15 Itt egy tradicionális megfogalmazással van dolgunk, amely ismerős lehet a zsoltárokból (l. Zsolt 6,3; 22,15; 32,3). A 12-13. versekben JHVH anonimitásba „burkolózik”: nem hangzik el konkrétan, hogy mindezt ő cselekszi. Itt is, mint sokhelyütt a Szentírásban, nyitva marad tehát a hit nagy kérdése: okozhatja-e JHVH ezt a nagy szenvedést, ezt a kíméletlen véget? A zsidóság számára azonban nem marad végül más válasz-lehetőség. Izrael monoteista teológiájának ambivalenciája jut itt kifejezésre. A zsidóság világ- és istenképe nem lehet dualisztikus; ha JHVH az egyedüli, aki élet és halál Ura, az élet sötét oldalát, a betegséget és halált nem lehet egy ellen-isten vagy más hatalmak számlájára írni. Még abban a gyengített formában sem, hogy bizonyos démoni hatalmakat teszünk felelőssé a baj és nyomorúság miatt, akik ellen aztán majd JHVH fellép. Az imádság „V”-sémájában most közelítünk a mélyponthoz. A beszéd megbicsaklik, a halálos beteg már nem tudja fájdalmát szavakban kifejezni. A 14. vers paralellismusa értelmében csak csipog, sivít, mint a madarak, és nyögdécsel, akár egy galamb, a nagy fájdalom artikulálatlan sóhajaival. (l. Jób 16,6-7!) Csak egy marad az elgyötört test számára: a „fölfelé nézés”. A szöveg valójában fönnakadt, vagyis elnehezedett szemekről beszél: a tehetetlen, elesett ember fizikai állapotát írja le. De az, hogy a vers végén felkiált az imádkozó: „Uram, szenvedek, segíts rajtam!” – mégis a test és lélek túlélőképességének öntudatlan működéséről szól. Úgy tűnik, visszatérnek végre a szavak… 14 Wildenberger rámutat a 13-14. v. között egy ellentmondásra: Ha az imádkozó egész nap sorsára hagyottan vár, és tudatában van annak, hogy végeznek vele - miért fohászkodik mégis aztán reggelig segítségért? l. Wildenberger, H.: Jesaja. Kapitel 28-39. BKAT X/3. Neukirchener, Neukirchen-Vluyn, 1982. 1461k 15 A héber ‫„ עצם‬ecem” kifejezés az önvalót, a szubsztanciát, a „self”-et is jelöli. l. Wolff, Hans W.: Az Ószövetség antropológiája. Harmat, Budapest, 2001. 22k 6 Ennél a mondatnál még álljunk meg egy pillanatra! A zsoltárimák alapkészletéhez hozzátartozik a segélykiáltás, amely általában már a bizalom megnyilatkozása. Itt is ilyen határpontot jelöl ez a mondat. A két kulcsszóra is érdemes odafigyelni: az első, az ‫( עשׁק‬ašak) kifejezés (szenvedni, bántalmazottnak lenni) a jog területéről való, a szociális elnyomás összefüggésében használatos (l. Ám 4,1; Jer 6,6; 22,17). Fontos látnunk, hogy a betegségek, mivel tisztátalanságként tekintenek rájuk, társadalmi dimenzióval is bírnak: a beteg embereknek el kell szenvedniük a közösségből való kizárást. A Seolba induló ember ezért végül teljesen magára marad, nincs senki, akire számíthatna. A másik kifejezés, az ‫( ערב‬arav) is a jogi nyelvezethez tartozik: a kezesség vállalását jelenti az adós felé (l. Péld 11,15; 20,16; 27,13) Itt is, mint pl. Jóbnál (l. Jób 17,3) JHVH lesz a beteg ember kezesévé. Vajon ki más vállalhatna kezességet, ha nem maga Isten, aki a Teremtő? A „V” betű legalsó pontjától a segélykiáltással elindulunk nagyon lassan fölfelé, az élet képei felé. Még hosszú az út. A kiáltás után a beteg ember újra befelé fordul, önreflexió következik a 15. versben. Most az a kérdés, hogy hogyan lehet egyáltalán megszólalni, milyen szavakkal kellene JHVH felé fordulni? Mit mondhatna az ember annak az Istennek, aki mindezt cselekedte vele? Itt van, egészen közel a fájdalom és a szavakba öntött rezignáció: „Így múlnak el éveim lelkem keserűségben.” Ez a sóhajtás megnyitja az utat afelé, hogy az imádkozó – megmagyarázhatatlan módon, minden józan, logikus megfontolást félretéve - a zsoltár vége felé már JHVH-t dicsérje. A 16a vers crux interpretum. Valószínűleg az élőkre történik utalás benne, de annyira romlott a szöveg, hogy csak a fantáziánkkal közelíthetünk hozzá. 16 16b segít minket tovább. Itt már bizonyos, hogy újra az élők földjén járunk. A zsoltáros azt a tapasztalatát osztja meg velünk, hogy Isten magasztalásában benne rejlik a gyógyulás lehetősége. A meghallgatás bizonyossága út a testi-lelki felépülés felé. Az átélt keserűség tapasztalata nyomán az élet mélyebb, gazdagabb lehet: nem csupán az eredeti állapot visszaállításáról van itt szó, hanem egy új horizont megnyílásáról is. 17b a zsoltár cezúrája. Itt érünk el az új meggyőződés mondataihoz: a meglepetés, az ámulat világába, Isten új ajándékaihoz. JHVH megmentette az imádkozót az enyészet vermétől, itt maradhat még az élők földjén. A haláltól való megmenekülés a zsoltáros szerint a bűnök megbocsátását is maga után vonja.17 A bűnbocsánat teológiáját ez az egyetlen egy sor fogalmazza meg ebben a hálaénekben: JHVH-t úgy látjuk itt, mint aki háta mögé veti az ember vétkét. A gyógyulás tehát holisztikus; mai kifejezéssel élve: a pszichoszomatikus tünetekre együttesen érvényes, így az egész személyiségre irányul. Innentől egy újabb irányt vesz az imádkozó gondolatmenete. Az élet úgy bontakozik ki a megszabadulás élménye után, hogy a rehabilitációját átélő embert visszavezeti a kultusz, a közösségi vallásgyakorlat világába. Az élők számára lehetőség és egyben feladat is JHVH magasztalása.18 A jámbor hívő Isten iránti háláját a nyilvánosság előtt fejezi ki: ez a tanúságtétel hitelesen szól személyes hittapasztalatáról. Ugyanakkor azonban nem csupán az istentiszteleten, hanem a privát szférában, a családi körben és a generációk egymást követő sora számára is ki kell ennek a tapasztalatnak fejeződnie - amint ebben a zsoltárban is olvassuk: „Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy.” (19. v.) 16 l. Wildenberger, H.: Jesaja. Kapitel 28-39. BKAT X/3. Neukirchener, Neukirchen-Vluyn, 1982. 1464 17 Az a megközelítés, hogy a betegség és a halál gyökere a bűn, igen általános gondolat a bibliai idők embereinek vélekedésében. L. pl. a panasz- és hálaadó zsoltárokat: Zsolt 7,4kk; 38,4kk; 39,9. 12; 40,13; 51,3kk; 103,3 18 A gyógyulást egy áldozatbemutatással összekapcsolódó fogadalomtétel követheti Izrael kultikus gyakorlata értelmében (l Zsolt 56,13). Később, a fogság utáni teológiában a hálaáldozat helyére egyre inkább a hálaima, a magasztaló ének lépett (l. Zsolt 40,7; 51,18; 69,3k), amelyben az imádkozó maga is hozzájárul ahhoz, hogy JHVH hírneve, dicsősége növekedjen szerte a földön. A héber nyelv egy szót használ a hálaáldozatra és a hálaimára, ez a ‫( תדה‬todah). Érdekes látnunk, hogy a panaszzsoltárok szerkezeti sémája gyakran a hálaáldozat /hálaima fogadalmával zárul (l. Zsolt 7,18; 13,6). 7 A két utolsó vers (19-20) újra visszacsatol az imádság elejéhez, ahol az élet deléről volt szó. Az, amire viszont itt utalás történik, valójában az érett, kibontakozott emberi élet. Aki él, magasztalja Istent, az Éltetőt. Az imádkozó hálaéneket zeng, húros hangszeren játszva. Ez a háladal nem csupán egyszeri történés, hanem folyamatos elköteleződés és életforma: „Pengessünk lantot életünk minden napján az Úr házában!” (l. Zsolt 63,5; 23,6) A zsoltáros itt már a „kollektívum” felé tekint, a közösség nevében beszél. A tapasztalat bár individuális („megszabadít engem”), de a következmény már a „mi”-t érinti. Amíg a halálba „hanyatlás” az ember magára maradásának fájdalmas élménye, addig a gyógyulás útja közösségi történés. „Egész”-szé válás a többiek körében, velük együtt, másokra, a Másikra utalva. „Maga az egészség szó, végső értelmében, azonos az üdvösséggel – élet a hitben és a szeretetben.” – vallja Paul Tillich.19 5. Az élők földjén Ezékiás hálaéneke olyan szövegtér, amely a megfigyelő pozícióból az érintett helyzetébe vonja be az olvasót, hallgatót, aki belép oda. Egy olyan alternatív világot tár elénk a költészet spirituális eszközeivel, amelyben az egyes ember és a közösségi sors egymás mellé rendelődik, és egészen egymásra utalttá lesz. Az imádkozó Istennel való találkozásába bevonja a jelenlévőket is, a „káhál” (kultuszi közösség) tagjait. Minden hálaének, amely az új meggyőződésre jutott ember tapasztalatát szólaltatja meg, arra hivatott, hogy megerősítse a többieket is. Arra szolgál, hogy a másik ember számára is erőforrás lehessen ez a továbbadott vallomás: Isten nem változatlanság, hanem hűség. Nem az lesz a valódi kérdés, hogy ki mit él át, hanem az, hogy amit átélek, átélünk, ami megtörténik velem, velünk, az miként mozdít tovább a Teljesség felé. A szavak, ahogyan a zsoltáros ajkán formálódnak, a hit narratívájává állnak össze. Annak üzenetét hordozzák, hogy végső soron mindenki – egyenként és együtt – meghívott az Istenhez kötődő Létre az élők földjén. Álljon itt végezetül még egy idézet Paul Tillichtől: „Semmiféle gyógyítás, még a Lelki Jelenlét hatására bekövetkező gyógyítás sem szabadítja fel az egyént a halál elkerülhetetlensége alól. Tehát a gyógyítás kérdése, vagyis az üdvösség kérdése túllép az egyén gyógyulásának kérdésén, el a történelmi és a történelmen túli gyógyulás kérdéséig; s elvezet minket az Örök Élet kérdéséig, melyet az Isten Országa szimbolizál. Csak az egyetemes gyógyulás teljes gyógyulás: üdvösség, túl a kétértelműségeken és töredékeken.” 20 19 Tillich, Paul: Rendszeres teológia. Osiris, Budapest, 2000, 567 20 U. o. 568 8