Varga Gyöngyi: „Nemzedékről nemzedékre” A hit továbbadása az Ószövetség korában Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is… (5Móz 4,9) I. Az ókori Izrael, mint tanuló közösség Az Ószövetség tanúságtétele értelmében a hit továbbadása élethosszig tartó tanulás és elkötelezett tanítói-nevelői szolgálat. Ez a tanulási folyamat magába foglalja az Örökkévalónak és jó rendjének megismerését, a világban élő ember és teremtménytársai közötti kapcsolat elfogadott normáinak, viselkedésformáinak elsajátítását, valamint az ember életfeladatának megvalósítását. A legfontosabb, legalapvetőbb tudás a Tóra rendelkezéseinek az ember személyes életére vonatkoztatott praxisa, amely az Isten – ember – embertárs hármas viszonyrendszerében bontakozik ki. Az óizraeli társadalomban nagy hangsúly helyeződött a tanulásra, képzésre, az emberséges élethez nélkülözhetetlen ismeretek átadására és elsajátítására. Sokkal demokratikusabb módon közelítettek ehhez a kérdéshez, mint például Mezopotámiában és Egyiptomban, ahol a tanulás lehetősége csak a szűk elit-réteg számára volt biztosított. 1 A tanulás - az ókori Kelet magaskultúráival ellentétben -Izraelben nem a társadalmi elismertségért, a politikai hatalomért, gazdasági előnyökért vívott harc bevált eszköze és „fegyvere” volt, hanem mindenekelőtt a közösség és benne az egyes ember boldogulását szolgálta. A Bírák könyvének két verse némi betekintést enged az óizraeli társadalom viszonylag korai időszakában az írásbeliség és a műveltség helyzetébe: „Amikor visszatért Gedeon, Jóás fia a harcból, a Heresz-hágótól, elfogott egy szukkóti ifjút, és kikérdezte. Az pedig felírta neki Szukkót vezetőit és véneit, hetvenhét embert.” (Bír 8,13-14) Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy az „am-haarec”, a szegény népréteg körében is általánosan elterjedt volt az írás-olvasás, de minden bizonnyal sokkal szélesebb társadalmi csoport volt érdekelt és érintett e készségek elsajátításában itt, Izraelben, mint az előbb említett nagybirodalmakban.2 1 l. Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla: Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Osiris, Budapest, 2004. 16-19. 2 „Az alapoktatás és képzés (írás-olvasás-számolás elsajátítása) meghatározó jelentőséggel bír, és a közösség minden tagja számára elérhető, valamint lehetőség nyílik arra, hogy az egyén társadalmi, gazdasági, kulturális érdekei és szükségletei szerint vegyen részt az oktatási folyamatokban, ami a tanulást az egész későbbi élet során ösztönzi és generálja. Ezen korai oktatási formák kialakulása elsősorban történelmi okokra vezethető vissza, és lehetővé teszik a zsidóság számára, hogy évszázadokon keresztül fenntartsák speciális vallási és kulturális identitásukat, és sajátos működési keretet biztosítsanak a közösség számára.” (Zádori Iván: A felnőttoktatás zsidó hagyományai és a mai zsidó felnőttképzés: www.feek.pte.hu/iscpages/index.php?ulink=654; http://webcache.googleusercontent.com/search? q=cache:UvD4ys_aapQJ:feek.pte.hu/iscpages/index.php%3Fulink %3D654+&cd=1&hl=en&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a ) A héber szó: „lamad” széles jelentéstartalommal bír: tanulást, tanulmányozást, eltöprengést, elsajátítást, felismerést, megismerést jelöl. Ugyanakkor ez a tanulási folyamat nem csupán információszerzésre vonatkozott, hanem életgyakorlatot, életformát jelentett: nyitottságot a világra, a transzcendens valóságra, az életre. Ebből a szótőből képezték a „Talmud” kifejezést is, amely a Tórához fűzött rabbinikus magyarázatok (a „Szóbeli Tan”) írásba foglalt vaskos gyűjteménye a Kr. u. 5-6. századból. A Talmud hatalmas anyaga konkrét útmutatásokkal szolgál, és felöleli az élet szinte minden területét.3 A bibliai Izraelben a tanulás folyamata az identitás megtalálásának és elmélyítésének útja is. Az alapkérdés így hangzik: Mit jelent „zsidónak lenni” otthon és idegenben, más kultúrák, vallási meggyőződések közepette, nagyhatalmaktól való politikai függés és elnyomás helyzetében? A tanulásnak és a tudás megőrzésének, átörökítésének elengedhetetlen feladatával és felelősségével szembesült a babiloni száműzetésben élő zsidó közösség. Itt és ekkor, a Kr. 5. században foglalták írásba a szóbeli hagyományokat, rendszerezték azt a hatalmas ismeretanyagot és tanítást, amely történeteket, elbeszéléseket, törvény- és rendelkezés-gyűjteményeket ölelt fel. A Tóra korpuszának első verziója több, átfogó átdolgozáson, bővítésen ment keresztül a következő évszázadban, hasonlóan a prófétai tradíciók és a többi iratok létrejöttének bonyolult folyamatához. Az ószövetségi hagyományban a tudás különböző aspektusaival találkozhatunk. Ezek a következők:  Tapasztalati tudás: Az embert körülvevő jelenségek, az átélt események, a külső és belső REND (vagyis igazság: „cedakah”) megfigyelése és reflektálása vezet el a mindennapok bölcsességére, a helyes életfolytatásra.  Részesedés általi tudás: A bibliai Izraelt alapvetően a csoport-identitás és a közösségi lét általi meghatározottság jellemzi. Az „együtt az úton” élménye az emberekben a megosztás és bevonódás folyamatos interakciói nyomán bontakozik ki. Az ószövetség értelmében az ember nem elsősorban individuum, hanem diádikus viszonyban lévő személy. Létét, személyiségét, cselekedeteit (összefoglalóan: önismeretét) alapvetően meghatározza és befolyásolja a másik / többi emberben róla kialakult és általuk visszatükrözött kép.  Az emlékezés és emlékeztetés útján kibontakozó tudás: Ez a tudás lényegében annak felismerése, hogy „a múlt jelent jövőt”. A héber „zakar” (emlékezés) igazi alapszó a zsidóság számára mind a mai napig: ez az emlékezet tartja életben a zsidóságot.4  Istenfélelemből fakadó tudás: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme, és a Szentnek megismerése ad értelmet” (Péld 8,10) A bölcsességirodalom e sarkalatos mondata azt hangsúlyozza, hogy a hit, Istenkapcsolat és teológia nem marginális, járulékos területe az ember életének, hanem alapvető meghatározottság. Az ember és a közösség mindenestül ebbe a rendbe ágyazódik bele. Az ókori Izraelben, mint tanuló közösségben föl sem merült, hogy a tudás és hit egymást kizáró tényezők lennének: mindez a felvilágosodás korának eszméi nyomán szűrődött bele a modern és posztmodern kor emberének gondolkodásmódjába. Hit és tudás szorosan összekapcsolódnak a bibliai zsidóság számára. E látásmód értelmében a hit megosztható és átadható: vagyis tartalma bevonható a tanítás-tanulás komplex folyamatába. 3 A Talmudban jó néhány megjegyzést olvashatunk a tanulás és a tudás fontosságát illetően. Többek között ilyen gondolatokkal találkozhatunk: „A világ csupán az iskolás gyermekek lehelete miatt áll fenn.” (Sabbat traktátus, 119b) „Nem szabad visszatartani az iskolás gyermekeket a tanulástól – még templomépítés okán sem.” (Jeb 1b). Azt is lehetségesnek tartották a talmudi bölcsek, hogy a szorgalmas tanulás siettetheti a Messiás elérkezését. (Szanhedrin 99b) Lásd a magyarul kiadott válogatást: A Talmud könyvei. Felelős szerkesztő: Babits Antal. IKVA Könyvkiadó, Budapest, 1989. 4 Jan Assmann „A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban” c. nagyszerű könyvében tárgyalja ennek az emlékezetnek az ókori világban betöltött identitást őrző és erősítő funkcióját. (Atlantis, Budapest, 1999, 2004.) A hit átadásának konkrét módszereiről, gyakorlatáról kevés említést találunk az Ószövetségben. A korai idők praxisáról csak feltételezéseink vannak, jobbára a Kr. e. 5. sz.- tól látunk rá jobban erre a területre a források alapján. Ezek a források elsősorban a bölcsességirodalom könyveiben (Példabeszédek, Prédikátor), valamint deuterokanonikus iratokban (pl. Jézus, Sírák fia könyve) lelhetők föl. Erről bővebben is szó lesz majd a következő fejezetben. A hit és tudás ószövetségi koncepciójának vonatkozásában meg kell említenünk az alaptémákat és a fontos csomópontokat. Röviden, kulcsszavakban ezeket így foglalhatjuk össze: egy Isten, egy nép, egy ország, egy törvény. A deuteronómiumi hagyomány és ennek a teológiának a sajátos szemléletmódja a hit tanításának-tanulásának tekintetében az egyik leghangsúlyosabb koncepció az Ószövetségben. JHVH szövetséget kötött népével, Izraellel: ennek nyomán Isten elköteleződést vár a vele való szövetségi kapcsolatban, és népét a tanúságtétel útjára indítja. Izrael úgy válik tanúvá, hogy az apák szüntelenül recitálják, ismételgetik fiaik előtt ősi hitük sarkalatos elemeit, így az egymást követő generációk azokat folyamatosan emlékezetükben őrzik. A „Söma”-t, a zsidóság hitvallását követő versekben ezt olvassuk: „Maradjanak szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz.” (5Móz 6,6-7)5 Ugyanakkor látjuk azt is, hogy a próféták szolgálata nyomán egy sajátos érzékenység mutatkozik meg, amely a vallási és társadalmi kérdéseket és kritikai reflexióikat összefogja. Az egyetlen Istentől való elfordulás a szegényektől, a kiszolgáltatottaktól való elfordulást is magával hozza, és igaz ez fordítva is. Isten tisztelete és a felebarát tisztelete ugyanannak a szövetségi rendszabálynak két oldala. Egyik sincs meg a másik nélkül. Így az egyetlen Istenbe vetett hit továbbadása egészen konkrét módon a társadalmi felelősségvállalással, mint etikai imperatívusszal kapcsolódik össze. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Izrael az Ószövetség korától kezdve tanuló közösségként határozta és határozza meg magát. A „Kahal”: a gyülekezet olyan szakrális, rituális közösség, amely a közös hitre és az ebből fakadó társadalmi felelősségre épít. A közösségi tanulás középpontjában a Tóra áll.6 A héber kifejezés nem elsősorban törvényt, előírást jelöl, sokkal inkább útmutatást, életszabályt, tanítást jelent. A Tórával való foglalkozás a „tanítás tanulása” tehát az ember egész életét átfogja. Divatos kifejéssel élve „life-long learning process”: élethosszig tartó tanulási folyamat. II. A hit továbbadása a zsidóságban az Ószövetség tanúsága szerint A bibliai Izraelben a hit átadásának, tanulásának elsősorban közösségi útjai, alkalmai léteztek. Ezek a következők:  család: a szent hagyomány első kézből való megismerésének helye. A szülők alapvető felelőssége gyermekeik felé, hogy megismertessék velük vallási és nemzeti identitásuk alapjait. Kiemelt feladat a héber nyelv, az olvasás és írás elsajátítása.  iskola: a nagykorúságra nevelés és tudásátadás kiemelt helye. A szent (vallásgyakorlat) és a profán (társadalmi felelősség, szerepvállalás) nem különül el 5 A középkortól kezdve a héber Biblia nyomtatott kódexeiben a Sömá mondatánál (5Móz 6,4) egy különleges nyomdai eljárást alkalmaztak, amelyet a kritikai kiadások is átvettek. A mondat első és utolsó szavának utolsó betűit nagyobb betűmérettel szedték. Így azokat összeolvasva megkapjuk az „éd” a tanú szót. Ez arra emlékezteti az imádkozót, hogy minden alkalommal, amikor a Sömát elmondja, tanúvá válik. 6 W. Brueggemann így ír erről: „A Tóra gyakorlása, amely tanulmányozást és elmélkedést, valamint célzatos életmódot feltételez, a zsidó létnek egy módja. Vagyis a Tóra a lehetőség mezeje, amelyben a zsidó mivolt teljesen felkarolt, így az egyén valódi önazonosságához jut.” W. Brueggemann: Az Ószövetség teológiája. Tanúságtétel, vita, pártfogás. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2012, 725.  egymástól. Az iskola széleskörű tudást közvetít, és segít, hogy a felnőtté váló ember megtalálja helyét az életben.  istentiszteletek, ünnepek a gyülekezet közösségében és a családi körben: Isten népével zajló történetének jelentős eseményeinek felidézése, a rájuk való emlékezés, az események újra átélése sajátos tanulási helyzetet teremt.  a prófétai igehirdetés: a Kr. e. 8-5. sz. között fellépő próféták (vándortanítók, „misszionáriusok”?) erőteljes hangú teológiai, valamint vallás- és társadalomkritikus üzenetüket a nyilvánosság előtt, gyakran a templomi közösség alternatívájaként, spontán összegyűlt hallgatóság előtt fogalmazták meg. A teológiai tanítás alapvetően a hitre irányult: az intelmek a megtérés szükségességét, az etikai útmutatások komolyan vételét és a szociális érzékenység témáit fogták át. A következőkben három területet vizsgálunk meg részletesebben: a család, a gyülekezeti közösség és az iskolai oktatás világát. II. 1. A családban megalapozott és megszerzett teológiai ismeret Az Ószövetség tanúsága szerint a gyermekek Isten ajándékai, adományai. Nevelésük elsősorban családi körben történt. A 127. és 128. zsoltárokat olvasva arról győződhetünk meg, hogy a család jóléte és jövője a gyermekeknek biztosított jó nevelésen alapszik: „Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zsolt 127,4-5) „Gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat.” (Zsolt 128,3-4) Az apa és anya nevelő tevékenységére a „jszr” igét használja az ószövetség: ez a kifejezés valójában tanítást, útmutatást, tanácsolást jelent, de a fegyelmezést is magába foglalja. 7 A szülők nevelői, tanítói felelősségét hangsúlyozza a Példabeszéd könyvének szerzője: „Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagy el anyád tanítását, mert ékes koszorú ez fejeden és ékszer a nyakadon!” (Péld 1,8) Kisgyermekkorban az anya szerepe elengedhetetlen, de később sem mellékes: erre a nevelői felelősségre utal többek között Péld 4,3 illetve 31,1-9. Ez utóbbi szövegrészben Lemúél masszái királynak szóló anyai jótanácsokkal találkozhatunk. A kisgyermeket három éves korukig, az elválasztás idejéig az édesanyjuk látja el: több textusban találhatunk erre vonatkozó utalást, így például a nővére által megmentett, és édesanyjához visszakerült Mózessel és a kis Sámuellel kapcsolatosan. (2Móz 3-9; 1Sám 1,21-28) Ahogy cseperedett a gyermek, az apa is egyre jobban bekapcsolódott a tanítás, nevelés feladatába. Elsősorban a fiúk tanítását, vallási nevelését vállalta föl a családfő. Szerepe annál fontosabb, minél idősebb a gyermek. A leányokat az anya, illetve más női családtagok tanították, és segítették a női szerepek elsajátításában. A lányok is megtanulhattak írni-olvasni, és a vallási hagyományokat is alaposan megismerték, hiszen később az ő felelősségük volt ennek ápolása és továbbadása.8 A szülők és gyermekek kapcsolatát alapvetően meghatározta a nagycsalád közössége, ahol 3-4 generáció is együtt élt, viszonylag közel egymáshoz. Az idősebbek élettapasztalatai, a vallási hagyományok, rítusok, szokások, a társadalmi érintkezés szabályai természetes módon ivódtak be a fiatal nemzedék mindennapjaiba a hétköznapi és ünnepi találkozások során.9 7 l. 5Móz 8,5; Péld 31,1; Jób 4,3; 1 Kir 12,11 8 Fennmaradt egy magvas közmondás, amelyet Ezékiel könyve őrzött meg: „Amilyen az anya, olyan a leánya.” (Ez 16,44) Jól tükrözi azokat az elvárásokat, amelyeket a patriarchális társadalom támasztott a nőkkel szemben. 9 Erről a témáról bővebben l. H. W. Wolff: Az Ószövetség antropológiája. Harmat-PRTA, Budapest, 2001, 218-226. A vallási közösségek vezetői Izráelben minden korban fontosnak tartották a hagyományok továbbadását, tanítását, erre ösztönözték a szülőket, a családi közösségeket. Az alapvető teológiai ismereteket a gyermekek szüleiktől, családtagjaiktól sajátították el. A tanulás az utánzás, az ismételgetés, vagy a kérdés-felelet módszerével történt. A peszachi széder este liturgiájában például 5Móz 6,20-25 nyomán a legkisebb gyermek teszi föl a kérdést a vacsoraasztalnál: „Miért más ez az este, mint a többi? Mire emlékezünk ma? Az édesapa pedig ezt válaszolja: „A fáraó szolgái voltunk Egyiptomban, de kihozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel. (…) Az Úr megparancsolta nekünk, hogy teljesítsük mindezeket a rendelkezéseket, és féljük az Urat, a mi Istenünket, akkor jó dolgunk lesz mindenkor, és éltet bennünket az Úr.” A családi körhöz tartozó jövevények, idegenek (szolgák, személyzet) irányában nyitott és toleráns magatartásra intettek a vallási közösségek vezetői a Tóra nyomán. Szintén nagy hangsúlyt kapott a prozeliták: betérők felé megnyilvánuló felelősség és tanítási feladat az izraeli társadalomban.10 II. 2. A gyülekezeti közösségben átadott teológiai ismeret A fiúk 6-7 évesen kapcsolódtak be az istentiszteleti életbe, ekkorra tanultak meg legtöbben olvasni is. (vö. Péld 4,3, 7,1kk) Az „olvasókönyvet” minden bizonnyal az írásba foglalt bibliai hagyományok jelentették; a babiloni fogság után létrejött Tóra-kánon a gyülekezetekhez tartozó, a közösségek által fenntartott zsidó elemi iskolákban vált a zsidóság számára alapvető ismeret és tudás „gyakorlókönyvévé”. Ez a hagyomány napjainkig megőrződött. A 13 éves korukat elért fiatalembereket fölvették a gyülekezet felnőtt férfi tagjai közé. A „bar- micva” (szó szerint: „a parancsolat fia”) szertartása alkalmával a rituálisan nagykorúnak tekintett fiú nyilvánosan felolvasott a Tórából és egy hozzá kapcsolódó szakaszt recitált a próféták hagyományából (Haftárák). Ezzel a gyülekezet teljes jogú tagjának ismerték el, aki immár képes és köteles betartani a törvényt, és Isten színe előtt maga felel cselekedeteiért, döntéseiért.11 Az istentiszteleti közösség minimum 10 férfit foglalt magába: ez a „minján”, amely a 10 igaz ember ószövetségi „koncepciójában” gyökerezik.12 Az istentiszteleteken tehát a felnőtt férfiak jogosultak arra, hogy a Szentírásból vett szakaszokat felolvassák, és az arra „képesített”, tekintélyes hívők magyarázhatták is a hagyományokat. Ez a szokást mutatja be Lk 4,15-22 (és a párhuzamos helyek), amikor a Jézus felolvas a názáreti zsinagógában. A gyülekezeti közösség a felcseperedő gyermekek számára a második családot jelentette. A szülőktől, hozzátartozóktól otthon elsajátított vallási, teológiai ismeretek a szombati és a nagyünnepi istentiszteleteken szerzett tapasztalataikkal bővültek. A liturgikus szövegek, imák, áldások megtanulásával kezdtek egyre otthonosabban mozogni az istentiszteleti közösségben. A gyülekezet vezetői, akik a fogság előtti időszakban a papok, léviták voltak, nem csupán rituális szerepet töltöttek be, hanem kezdettől fogva fontosnak tartották a tanítást, a vallási szokások, teológiai ismeretek közvetítését. Ezt a szolgálatot az ünnepi igehirdetésekben, a 10 A Talmud Barajta traktátusában van egy híres történet Hillélről, a nagy zsidó bölcsről, akit felkeres egy, a zsidóságba betérni szándékozó férfi. Előzetesen a szintén nagyhírű rabbit, Sammájt látogatta meg, aki haragosan kidobta, mivel ő arcátlanul arra kérte, hogy foglalja össze a zsidóság tanítását, a Tórát a lehető legrövidebben, ameddig ő fél lábán meg tud állni. Amikor az illető Hillélhez is bekopogtatott, és előterjesztette ezt a furcsa kérést, a bölcs öreg egyáltalán nem jött indulatba. Ezt mondta a kérdezőnek: „Ami előtted gyűlöletes, ne tedd azt embertársaddal, ez az egész Tóra, a többi csak magyarázat. Menj, és tanuld meg!” l. Scheiber Sándor: A feliratoktól a felvilágosodásig: Kétezer év zsidó irodalma. Múlt és Jövő könyvek, New York – Budapest - Jeruzsálem, 1997. 89. 11 Ez a hagyomány mind a mai napig tovább él a zsidó közösségekben. Az ortodox zsidóságot kivéve az utóbbi időben mind több közösség nyitott arra, hogy leányok is részesüljenek ebben az ünnepi rítusban: ezt bat-micvának nevezik. 12 Az alaptextus Gen 18,16-33, amelyben Ábrahám közbenjár Sodomáért, de hiába a küzdelme: még 10 igaz ember sem találtatik ebben a városban. templom előcsarnokában folytatott disputákon, de minden bizonnyal a tanácsot, lelkivezetést kérők pásztorolásában is komolyan végezték. A fogság időszakától kezdve, a jeruzsálemi kultusz megszűnésével a rabbik (tanítók) lesznek a zsidó közösségek elöljárói. A templom épületét a zsinagógák pótolják: a zsidó imaház neve az összegyülekezés görög szavából ered. A fogság után hazatértek újjászervezik a kultuszt. A vallási élet irányítását újra a papok, léviták veszik kezükbe, de a rabbik, tanítómesterek tekintélye ezután sem csökken. A tanítómestert a vidéki gyülekezetek, és a diaszpóra-zsidóság közösségei spirituális és szellemi vezetőiknek tekintették. Ő látta el tanácsokkal, útmutatásokkal a hozzá fordulókat. A Kr. u. 2-6. sz. között kialakult Talmud anyaga ilyen bölcs rabbik Szentírás-magyarázataiból és a hétköznapi kérdésekre adott útmutatásaiból állt össze. Ez a hatalmas anyag betekintést nyújt abba a folyamatba, hogy miként jöttek létre az ókorban neves rabbik, bölcs tanítók körül virágzó szellemi központok, iskolák, és a nyomukban sajátos teológiai irányzatok. A hit továbbadásának komoly és felelősségteljes feladata a templomhoz és a zsinagógákhoz kötődő tanházakban valósult meg a legszervezettebb formában. A „bét-hamidras”, vagyis a „kutatás / keresés háza” sajátos zsidó „találmány”: a Tóra-szellemiség ébren tartójának és a hagyományok továbbörökítőjének tekintették ezt az intézményt. A tanházak a család modelljére építettek: a bölcs „atya” tanította, nevelte itt „fiait”, és adta át nekik az életről való helyes tudást. A szent szövegek tanulmányozása nyomán a tanulók megismerték a zsidóság hitének alappilléreit: Isten az egyetlen Úr, Izrael az ő népe, amelyet szövetségével jegyzett el, és elkötelezte a törvények és rendelkezések betartására. Izrael hálás Isten neki adott sokféle ajándékáért, ezért az istentiszteleti közösségben és a mindennapok „istentiszteletei” során is ápolja ezt a kapcsolatot. A hit tehát nem egy adottság, nem is egy statikus dogmatikai rendszerben való bennfentes jártasság, hanem egy dinamikus tanulási folyamat. A „haszid”: a kegyes zsidó mély bizalmat érez Teremtője és Gondviselője, Szabadítója és Bírája iránt. A törvény és igazság hitének két olyan alapeleme, amely alapvetően meghatározza társadalmi felelősségét, nemzeti identitását és vallásgyakorlatát. A Kr. e. 3-2. sz.-tól megjelenő farizeusi kegyesség ezt a hagyományt viszi tovább, és a hittan és lelkivezetés két területén jelölt ki szerepet magának. Az írástudókkal: a Tóra és a szent hagyomány ismerőivel és magyarázóival együtt Jézus korában már jelentős erőt képviseltek. II. 3. Az iskolai képzés: a jeruzsálemi iskolai bölcsesség Az első és „elemi” iskola a gyermekek életében a család volt. A gyülekezeti közösségben otthonra találó fiatalok itt a lelki családjukat is megtalálhatták. A hit és tudás átadásának ugyanakkor létezett egy „szakmai” területe is: az iskolai képzés. A Jeruzsálemben illetve a nagyobb településeken működő iskolákról a korábbi századokból nem maradt fenn elégséges adat, kevés az információnk. Minden bizonnyal már a monarchia, a dávidi- salamoni királyság időszakában kialakulhatott valamiféle „tudásközpont” a birodalom székhelyén, Jeruzsálemben. A Dáviddal és utódaival kapcsolatos hagyományok írásba foglalói (l. Sámuel és Királyok könyvei), és a fokozatosan kialakuló történetírás is ide, a jeruzsálemi királyi udvarhoz kötődött, hasonlóan az ókori Keleten általánossá vált gyakorlathoz, miszerint az iskolákat a királyi székhelyeken működtették elsősorban, és maga az uralkodó tartotta fenn azokat. A kutatók, írnokok, szerzők itt férhettek hozzá az archivált iratokhoz, évkönyvekhez, és az ő műveiket is ezek a könyvtárak őrizhették meg. 13 A fogságba elhurcolt papi réteg alapvető feladatának tekintette, hogy a száműzetésben - az asszimiláció veszélyétől tartva - megőrizze és továbbírja az addig már meglévő hagyományokat.14 A fogságból hazatérők körében Ezsdrás pap szervezte meg a hitbeli 13 l. bővebben H. W. Wolff: Az Ószövetség antropológiája. Harmat-PRTA, Budapest, 2001, 251-259. 14 l. erről a témáról bővebben Komoróczy Géza alapvető tanulmányát: A babiloni fogság. Egyéni és közösségi stratégiák az identitás megőrzésére kisebbségi helyzetben. In: Bezárkózás a nemzeti ismeretek és a teológiai tudás elsajátításának különböző formáit és lehetőségeit. Minden bizonnyal az iskolák újraindításában is nagy szerepe volt. Őt tekinthetjük a zsidó „népoktatás” megalapítójának. Később, a Kr. e. 3-2. századtól kezdve egyre nagyobb számban alakultak meg a jeruzsálemi „főiskola” mellett vidéki zsidó közösségekhez kötődő tanházak, amelyeket „bét-szofér”-nak: az „írástudó házának” is neveztek. Itt igyekeztek a korszak kihívásainak is megfelelő, magasabb szintű tudást nyújtani a tanulóknak. 15 A babiloni fogság után a diaszpórákban is létrejöttek híres zsidó iskolák, akadémiák: Szúrában, Pumbeditában, Alexandriában, ahol a Szentírás hagyományainak magas szintű értelmezését végezték az írástudók és a bölcs rabbik.16 A fogság után megerősödött és kikristályosodott a bölcsességteológia, ezért egyre fontosabbá vált ennek a zsidó életformát meghatározó látásmódnak a továbbadása. Bruegggemann így ír erről: „A bölcsesség-tanítás a hit közösségének a valódi életében helyezkedik el, és kitart az életről való reflektálás mellett Jahvéra vonatkozóan.” 17 Ez a gyorsan fejlődő „irányzat” a Kr. e. 5-3. században egyre inkább megkövetelte az iskolákban professzionálisan oktatott bölcsesség-kultúrát, bölcsesség-ismeretet. A Példabeszédek könyvének szerzője (vagy inkább szerkesztője) a bölcs Salamon király autoritása mögé bújva széles ismeretanyagot gyűjtött egybe. A bölcs gondolatok gyűjteménye példák, útmutatások, közmondások, számmondások rendszerezett anyagát tárja elénk. A bölcs tanító előadásaiban az emberi élet számtalan területét érinti: az istenfélelem áldásától a társkapcsolatok kérdésein át az élet valódi minőségéig, a bölcs és az ostoba ember viselkedésmódjának összehasonlításától az egyszerű népi bölcsességig („aki másnak vermet ás…”) és a környezet különböző jelenségeinek megfigyeléséig szinte mindent magába foglalt. A hellenizmus időszakának viszonyairól kellően éles képet kapunk a Prédikátor könyvéből. „Kohelet”: a Prédikátor hivatásos bölcsességtanító volt, aki a Kr. e. 3-2. században működött Jeruzsálemben. Sajátos (tan)könyvének jellemzője a tapasztalati tudás és teológiai reflexió összekapcsolása. A könyv műfaja: esszé, amely a görög világban ismert „diatribé”-hez, vagyis vitázó bölcseleti előadáshoz áll közel. 18 Az élőszóban átadott tanítás mindvégig a legfontosabb maradt. A diákok bátran kérdezhették tanárukat, ők maguk is előadásokat tartottak, és meghallgatták bölcs elöljáróik véleményét, kritikáit. A bölcsesség-iskolákon folyó képzés gyakorlati tudást („know-how”) nyújtott. A képzést abszolválók közül sokan a vezető réteg körében kaptak állást mint hivatalnokok, különböző testületek tagjai, vagy mint tanárok. A Jeruzsálemben működő tanintézményt bizonyos értelemben teológiai akadémiának tekinthetjük. A korabeli nemzetközi bölcsesség „trendjeinek” megismertetése, adaptálása mellett a bölcsek továbbra is legfontosabb feladatuknak tekintették, hogy istenfélelemre és józan életszemléletre neveljenek. (l. Préd 9,1-12) Ebből az iskolai bölcsességből forrásozik a Péld 8-ban, továbbá Jób könyvében (38-39. fej.) is megjelenő, erősen filozófiai árnyalatú teológiai bölcsesség, amely elvont fogalmaival, olykor egészen sajátos koncepcióival előkészítette a terepet az apokaliptika különös végidő- spekulációinak. III. Túl az Ószövetségen - Kitekintés hagyományba. Századvég, Budapest, 1992. 230-304. 15 l. E. Ferguson: A kereszténység bölcsője. Osiris, Budapest, 1999. 104. 16 l. J. Maier: Geschichte der jüdischen Religion. Herder, Freiburg – Basel – Wien, 1992. 68-72. 17 W. Brueggemann: Az Ószövetség teológiája. Tanúságtétel, vita, pártfogás. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2012. 832. 18 l. Jakubinyi György: A Prédikátor könyve. Szent István Társulat, Budapest, 2008. 12-13. Az ószövetségi kánon lezárulása után a deuterokanonikus iratok és az apokrif művek gazdag hagyománya tanúskodik arról, hogy a zsidóság tudásszomja kiapadhatatlan maradt, a tanulás évezredes programja egyáltalán nem torpant meg.19 Kr. e. 65-ben Simon ben Setach teszi kötelezővé a zsidó gyermekek számára az iskolalátogatást. Néhány évtizeddel később, Kr. u. 105-ben Josua ben Gamla a tankötelezettség kezdetét a 6-7. életév betöltésében állapította meg, valamint elrendelte, hogy minden községben legyen tanító. Az oktatás magába foglalta a nép körében lassan már feledésbe merülő héber nyelv tanulását, az írás-olvasás elsajátítását, a zsidó történelem és a vallási szabályok, előírások megismerését, és az erkölcsi nevelést.20 A kereszténység első századától kezdve, a jeruzsálemi templom 70-ben történt lerombolása után a zsidóság nemzeti identitása egyre kevésbé lett földrajzi meghatározottságú. A „haza” fogalma elsősorban a szellemi-lelki otthont jelentette: ezt a zsidó tudásközpontok testesítették meg. Kr. u. 90 körül a javnéi tanácskozás nyomán az országát elveszített zsidó közösség továbbélésének biztosítéka az itt és másutt felállított iskolák voltak, amelyekben a hit továbbadása, a remény életben tartása továbbra is a legfontosabb „tananyag” maradt.21 Az első keresztény gyülekezetek a zsidó gyökerekből táplálkozva hozták létre tanuló közösségeiket. A héber Biblia és görög fordítása, a LXX tanulmányozása révén a húsvét előtt, de főként a Jézus feltámadása után létrejövő közösségekben a názáreti Jézusban a megígért Messiást ismerték föl, és ünnepelték eljövetelét. (l. Lk 24,13kk; Apcsel 8,26kk) Az összegyülekezés alkalmainak rendje a hagyományos zsidó (és a qumráni) gyakorlatból már ismert liturgikus elemekből tevődött össze: Tóra-recitáció, a szent szöveg magyarázata, gyakorlati útmutatások, éneklés és imádság. Az ige magyarázatát hiteles tekintély- személyekhez kötötték: a keresztény közösségekben az apostoli autoritás volt irányadó. Az első zsidó-keresztény gyülekezetek életének a tanítás-tanulás elengedhetetlen részét képezte, akárcsak a hagyományaihoz ragaszkodó, az atyák útján megmaradó zsidó közösségekben. 19 Tóth Andrea így ír erről az ókortól napjainkig tartó, a hitet és a tudást összekapcsoló zsidó tanítási, nevelési gyakorlatról: „A judaizmus nagy súlyt helyez (és helyezett) a nevelésre. A „nevelés” héberül „chinuch”. Ez nem azonos a hivatalos „iskolába járatással”. Szó szerint „felszentelést” jelent és azt kell értenünk alatta, hogy a gyereket nemcsak „kenyeret keresni” tanítják meg, hanem az „életre nevelik”. A zsidó gyerekek nevelésének elsődleges célja, hogy beléjük neveljék a zsidó örökség erkölcsi és etikai értékeit, ösztönözzék őket a tórai parancsolatok, a micvák teljesítésére, és átadják nekik a Tóra, a Talmud és a legfontosabb zsidó forrásművek ismeretét. Fontos, hogy kialakítsák bennük a zsidó néppel való azonosság érzését. Ezek után következnek a világi nevelés és a „kenyérkeresetet biztosító” szakmai nevelés céljai. Azok a zsidó szülők, akik egy sikeres pályafutás reményében csak gyermekeik világi oktatásával törődnek, valójában töredék részéről gondoskodnak arról, amit a nevelés a zsidó hagyomány szerint jelent. Akik intézményes zsidó nevelésben szeretnék részesíteni gyermekeiket, azok jesivába vagy más zsidó iskolába íratják be őket. A zsidó iskolák tanterveiben a világi tantárgyak mellett fontos szerepet játszanak a judaisztikai ismeretek tantárgyai, és nem csak az órákon részesülnek a gyerekek zsidó nevelésben, hanem az egész iskolai környezet a vallásos zsidó érzés megerősítését szolgálja.” Tóth Andrea: A zsidó nevelés sajátosságai. Disszertáció. ORZSE - Zsidó Vallástudományi Doktori Iskola. Budapest, 2008. 36. o.) http://or- zse.hu/phd/toth_andrea_dissz.pdf 20 Pedagógiai lexikon, III. kötet. Keraban Könyvkiadó, Budapest, 1997. 693. 21 l. E. Ferguson: A kereszténység bölcsője. Osiris, Budapest, 1999. 104.; H. Küng: Das Judentum. Die religiöse Situation der Zeit. Piper, münchen – Zürich, 2004. 169-189.; J. Maier: Geschichte der jüdischen Religion. Herder, Freiburg – Basel – Wien, 1992. 73-102.; N. Delange: A zsidó világ atlasza, Helikon Kiadó, Budapest, 1996